Az állatorvos is ember

Olyan lovak gazdájaként, akik a megszokottnál gyakrabban igénylik az állatorvosi gondoskodást, idővel baráti kapcsolatot építettem jó néhány kiváló lovas állatorvossal, így az átlagosnál jobban belelátok a munkájukba. Nem véletlen tehát, hogy itt a Racionál Horsemanshipen jó néhány olyan cikket találsz, ami a lótartók és az állatorvosok közötti együttműködést próbálja zökkenőmentesebbé tenni. Ezúttal is ez lesz a téma.

.

Dr. Christina Wolf német állatorvos bejegyzését néhány hónapja osztottam meg a Racionál Horsemanship Facebook oldalán. A posztot olvasva állatorvos ismerőseim kérték, fordítsam le a szöveget, hogy a hazai állattartók magyarul is olvashassák.

Fotó: Racionál Horsemanship
Fotó: Racionál Horsemanship

 

“Újabb állatorvos kolléganőt veszítettünk el. Öngyilkosság. Egy kolléganőt, akit nagyon kedveltem.

A mi hivatásunkban nagyon nagy felelősséggel és pszichés terheléssel kell együtt élnünk.
Az állatorvosok körében több mint négyszer akkora az öngyilkosság előfordulásának valószínűsége, mint a népesség többi részében. Miért van ez így?

Természetesen nekünk is meg kell birkóznunk azokkal a nehézségekkel és akadályokkal, mint bárki másnak. És az élet olykor nagyon nehéz. Egészségügyi problémák, család, pénzügyi gondok… Épp olyanok vagyunk, mint más emberek. Egyeseket a teljesen normális élet is depresszióba és öngyilkosságba kerget.

De miért van annyival több öngyilkosság az állatorvosok körében, mint más szakmák esetében? És miért fordul elő egyre gyakrabban?

Sokan közülünk hihetetlen óraszámokban dolgoznak és gyakran szó szerint hazavisszük a munkát. Mert szeretjük az állatokat és mert a Helfer szindróma egyszerűen telibe talál.  Emiatt stresszesek vagyunk, aminek családunk és kapcsolataink látják a kárát. A válási statisztikákat is toronymagasan vezetjük. Betegállományba menni kiégés (burnout szindróma) miatt? Vállalkozóként mégis hogyan? Hogyan, ha az ember tudja, hogy akkor a kollégák a praxisban még nagyobb munkaterhelésnek lesznek kitéve?

Tehát tovább kell csinálni. Valahogy. Egyetlen páciens sem láthatja kárát, nem szenvedhet és különösen nem halhat meg. Valahogy tovább csinálni.

De egyértelmű, hogy egy agyondolgoztatott, sokat éjszakázó ember hibázik. És ezzel együtt is kell élnie.

Nem épp elhanyagolható tényező, hogy az utóbbi években divat lett minket bűnbakká tenni azért, ha valaki nem engedheti meg magának az állat modern gyógyászat szerint való kezelését. Te jó ég! A műszereket és gyógyszereket meg kell vásárolnunk, nem potyognak az égből. Kérlek, hogy a Ti anyagi problémáitok miatt ne minket tegyetek felelőssé. Kössetek biztosítást kedvencetekre, vagy tegyetek félre pénzt. Tényleg szeretnénk segíteni az állataitokon, de nem viselhetjük ennek a költségeit.

Buta internetes pletykák miatt újra és újra azzal vádolni minket, hogy az állataitoknak ártani akarunk, hogy aztán a gyógyszereken pénzt keressünk – nos, ez sem segít a helyzeten. Ha gátlástalan szörnyetegek lennénk, akkor kokainnal kereskednénk, vagy hatástalan csodaszereket adnánk el – ezen ugyanis valóban meg lehet gazdagodni.

A súlyos betegeknél gyakran belülről remegünk, hogy a költségek, vagy a tulajdonos összeesküvéselméletei miatt nem segíthetünk. Nagyon nehéz egy pácienst szenvedni vagy meghalni látni azért, mert a tulajdonos nem engedheti meg magának a költségeket. Még sokkal nehezebb, ha a tulajdonos a kezelést fals információk miatt megtagadja, amiket a médiában, vagy valami pletykaklubban hallott.

Van, hogy órákig magyarázunk valamit a tulajdonosnak szakmai érvekkel alátámasztva, majd amikor visszajön, kiderül, hogy épp az ellenkezőjét csinálta, mert valami influenszer a YouTube-on azt mondta… Persze próbáljuk megmenteni az állatot. De megbántva érezzük magunkat, mert a tulajdonos egy vadidegenben jobban megbízott, mint bennünk, akik sokévi tapasztalattal rendelkeznek, továbbképezzük magunkat, a bonyolultabb eseteket pedig a szabadidőnkben megbeszéljük a kollégáinkkal. Igen, ez nagyon bántó.

Tehetetlenné és kétségbeesetté tesz, ha azt látjuk, hogy egy állat szenved, akinek segíthetnénk.

Majd valahogy összekapirgáljuk az összetört szívünk darabkáit és megyünk tovább. Mert ez a hivatásunk. Ez nem egy szakma, amit az ember csak azért végez, hogy pénzt keressen. Ez hivatás. Azért csináljuk, mert szeretjük az állatokat. Pénzt sokkal egyszerűbben is kereshetnénk máshol és máshogyan.

De: minden alkalommal a szívünk szakad meg, amikor a Ti állataitok, vagy a mi saját állataink bármilyen okból szenvednek és mi nem tudunk segíteni. Van, amikor minden pénz és fáradozás ellenére nincs mit tenni és elveszítjük a harcot.

Így csinálják ezt a kollégák, egészen addig, míg egyszer csak a lelkük romokban hever és úgy érzik, minden hiábavaló, jobb lenne inkább feladni. A gyógyszerek pedig mindig karnyújtásnyira vannak. És ilyenkor megtörténik, hogy egy állatorvos, akinek már oly sokszor döntenie kellett egy szenvedő élőlényt tovább kezelése vagy a megváltó halál között, cselekszik. Egyszerűen azért, mert olyan súlyosan depressziós, hogy már csak a szenvedést látja, azt, hogy mindenki számára csak értéktelen teher, aki őt szereti. És ekkor a halálos koktélt választja, hogy véget érjen saját szenvedése.”

Fotó: Pixabay
Fotó: Pixabay

Végül nem csak a poszt szövegét, hanem a doktornő néhány kommentjét is lefordítottam, mert úgy éreztem, értékes, fontos a mondanivalója:

“Én pont ugyanígy láttam ezt, amikor még lovakat, illetve birkákat és kecskéket kezeltem. Gyakan nem vizsgálhattam ki őket megfelelően, mert a tulajdonos túl drágának ítélte meg. Különösen a sánta lovak okoztak mindig borzalmas dilemmát. Ugyanis szinte az őrületbe kergetett, ha a tulajdonos az ínsérült lovat a boksznyugalom és kontrollált mozgatás helyett egyszerűen kiengedte a legelőre tombolni a társaival. Vagy amikor a COPD-s ló minden lélegzetvételért sípolva küzdött, mert a jobbik gyógyszer túl drága volt a lótartónak, az olcsó szteroidot pedig ideológiai okok miatt elutasította. És amikor a ló emberi fogyasztásra szánt állat, mert a tulajdonos nem szeretné elveszíteni a vágóárat, akkor tényleg kevés gyógyszeres lehetőség marad. És ott vannak még a panaszok és rossz értékelések, miután az ember az egész éjszakáját hiábavalóan és életveszélyben küzdötte végig egy kólikás ló életének megmentéséért…”

“Van itt egy nagy félreértés: más pénzügyi problémája nem az én problémám. Sajnos én sem vagyok milliomos. Nincs több időm és nem élek tovább, mint más, nem kapom ajándékba sem a praxis felszerelését, sem a gyógyszereket. A saját állataim (a legtöbbjük idős és mentett) feleszik a vagyonomat. Ha a lovamnak a klinikán kólikaműtétre van szüksége egy kollégánál, az az én problémám, amiről biztosítással és félretett pénzzel előre gondoskodtam. Ha ezt az előgondoskodást nem engedhetem meg magamnak, az az én hibám, az én problémám és nem a kollégámé. Ez egyfajta luxus, amire gyakorlatilag minden pénzem rámegy. Ez az én döntésem, amikor magamhoz veszek egy állatot. Az én felelősségem, hogy gondoskodjak róla és finanszírottam, nem valaki másé. Pontosan ezt a felelősséget, hogy valaki más hogyan finanszírozza az állattartását, nem hagyom a saját nyakamba varrni.”

“Nem tudjuk megváltoztatni az embereket. De változtathatunk azon, hogyan bánunk a »mérgező« tulajdonosokkal” – hívja fel dr. Wolf kollégái figyelmét.

Dr. med. vet. Christina Wolf Németországban dolgozó állatorvos, aki Facebook oldalán igyekszik állatgyógyászati témákat az állattartók számára érthetően elmagyarázni.

Ezúton is köszönöm dr. Wolfnak, hogy hozzájárult írása magyar nyelven történő közléséhez.

Hier möchte mich bei dr. Wolf bedanken, weil Sie zugestimmt hat, dass ich ihren Beitrag auf Ungarisch übersetzen durfte.

#notonemorevet

“Az Egyesült Királyságban négyszerese az átlagnak az öngyilkossági ráta az állatorvosok között.” – hívta fel a figyelmemet dr. Apáti Glória még 2018-ban. Azóta én is számos témába vágó cikkel találkoztam, sőt, a kiégés és a depresszió még az egyik hazai Lógyógyászati Kongresszuson is téma volt.

Időközben elindult a NOMV, vagy #notonemorevet kampány is, hogy támogatást nyújtson azoknak az állatorvosoknak, állatorvosi teameknek, asszisztenseknek és állatorvostan hallgatóknak, akik depresszióval, vagy akár az öngyilkosság gondolatával küzdenek. A NOMV egy több mint 26.000, az állatgyógyászat területén dolgozó szakemberből álló online támogatói hálózat. A cél, hogy a tagok érezzék, nincsenek egyedül a gondjaikkal, és olyan közösségben legyenek, ahol megértik, min mennek keresztül, mert mások is épp ugyanazokkal a problémákkal küzdenek.

Felelősség és emberség

A fenti bejegyzés számomra két rendkívül fontos mondanivalója, amit szeretném, ha Ti, a Racionál Horsemanship olvasói is magatokévá tennétek és továbbadnátok:

Személyes felelősség

Az állattartás, az állatok jólétének biztosítása – beleértve a tartás módját és helyét, az életteret, a környezetet, a takarmányt és az állatorvosi ellátást, magyarán mindent, ami az állat jólétéhez tartozik – az állattartó felelőssége. Bárki kerülhet váratlan helyzetbe, előre nem látott nehézségbe, amikor segítségre lehet szüksége, sőt, segítséget kell kérnie. De ez nem azt jelenti, hogy mások nyakába varrhatja az állattartással járó felelősséget.

Egy kis emberség

Az, hogy hazánkban az utóbbi években a közbeszéd, a politikusok megszólalásai és a média korábban soha nem tapasztalt mértékű agressziót és tiszteletlenséget közvetítenek, az átlagos, hétköznapi emberek egymáshoz való viszonyán és egymással való kommunikációján is nyomot hagyott. Ideje egyet visszalépni, venni egy mély levegőt és átgondolni a más emberekhez való viszonyunkat, a más emberekkel való kommunikációnkat és újra megadni egymásnak az alapvető tiszteletet, legyen az a másik ember épp egy állatorvos, egy másik lótartó, vagy épp a pénztáros a sarki boltban. Vegyük egymást emberszámba!

Kapcsolódó írásaim: