Pusztai népek: a kólikás lovat síron léptették át

Kólikatörténeti utazásunk utolsó állomásán pusztai nomád népeknél, Baskírföldön és Kirgizisztánban kalandozunk.

A kólikával kapcsolatos tévhitek egyike, hogy a nomád pusztai népeknél szinte ismeretlen a kólika, hiszen a természetközeli tartásmódnak és a természetes szelekciónak köszönhetően az igénytelen, mokány kis lovak nem szenvedhetnek ilyesmitől, vagy ha mégis, akkor a nomád népek ősi, természetet jól ismerő tudása megoldja a helyzetet.

Az Arcanum Digitális Tudománytárban (ADT) bukkantam rá a lenti, a 1936-ból származó beszámolóra, ami a kirgizek és baskírok kólikához való viszonyát mutatja be.

„Kirgizül ule (halál) és kara tüjnek (fekete csomó). Dobroszmyszlov adatai szerint e két betegség tünetei egyformák. A ló a földre fekszik s egyik oldaláról a másikra hengergőzik, lábát szétterpesztve áll, mindig a csípőit nézi, ürülékét és vizeletét nem tudja kiüríteni, hasa felpuffad. A beteg lovat a kirgizek erősen meglovagolják s tejet vagy lúgot itatnak vele. Az ule néhány óra múlva meggyógyul, a kara tüjnek gyógyíthatatlan. Szerinte a kirgizek e nevekkel jelölnek mindenféle különböző okokból származó kólikát.

A baskírok az ilyen beteg állatot járatják és ugyancsak erősen lovagolják, hogy felmelegedjen. A húgyrekedés gyógyításának egy másik módja a beteg állatnak síron való átléptetése, amit a sámánizmus idejéből való babonának tekinthetünk. A nép hiedelme szerint a beteg állatot orosz síron kell átléptetni, mert az orosz, a néphit szerint mint nem egyistenhívő, pokolban ég, amit a beteg állat meglát. Ettől a rettenetes jelenségtől megijed és önkénytelenül vizelni kezd. Szulejman Abdul Kadirtól értesültem, hogy az ő vidékükön az orosz vutkitól alkoholmérgezésben meghalt baskírok sírjait léptetik át az állattal. Az ilyen halottat u. i. nem temetik a közös temetőbe, hanem attól távol, mert a vallás által tiltott ital ivása és az ital gőzének belehelése által elvesztette az iszlámhoz való tartozását. Ilyenformán ő is pokolra került és örökké ég, amit a sír átlépésekor az állat meglát és ijedtségében vizelni kezd.

Ugyancsak Szulejman Abdul Kadirtól – aki sok esetben volt szemtanuja – nyert értesülésem szerint, a kirgizek az ilyen beteg lovat nem léptetik át a síron, hanem csak hozzákötik a fejfához. Ezt keberc/efönerü-nek nevezik.

Az állatokat egyéb betegségeknél is egyszerűen a temetők körül helyezik el. Hiedelmük szerint ugyanis nem a beteg ló fél a pokoltól, hanem a betegség a holtak szellemétől. A temető közelében levő állatokból ilyenformán a holtak szellemétől félő betegségek eltávoznak és az állat meggyógyul. A kirgizek gyakran régi hőseik (batírjaik) sírjához hajtják beteg állataikat, abban a hiszemben, hogy azok szelleme sokkal erősebb, mint a közönséges emberé, így azok szellemétől a betegségek is jobban félnek s így hamarabb menekülnek ki az állatból. A beteg állatokat többnyire a Kukcsetau kerületben levő Barak batir (Barak hős) sírjához hajtják. Szentek vagy híres egyházfők sírjához csak a legritkább esetben hajtanak meggyógyítandó állatokat, tehát nem annyira a vallásnak, mint inkább a szellemeknek tulajdonítanak nagy jelentőséget.

Az ürülék, illetve a vizelet megakadása esetén a baskírok még egy harmadik eljáráshoz is folyamodnak. Kézzel benyúlnak a beteg állat végbelébe s eltávolítják a bélsárt, majd a húgyhólyag masszírozása és nyomkodásával igyekeznek elősegíteni a vizelést.”

Ethnographia 47. évfolyam, 1936 /Népélet/ Cikkek Tagán Galimdsán: A lóbetegségek és azok gyógyítása a kirgizeknél és baskíroknál

Látható tehát, hogy ezen pusztai népek előtt sem volt ismeretlen a kólika fogalma, de hatékony gyógyításához ők sem rendelkeztek megfelelő eszközökkel.

Forrás

Az Arcanum Digitális Tudománytár (ADT) a magyar nyelven – illetve magyar területen – kinyomtatott lapok és folyóiratok legnagyobb adatbázisa. Hozzáférhetővé és kereshetővé teszi múltunk legfontosabb nyomtatott forrásait, legyen szó újságokról, tudományos folyóiratokról, lexikonokról vagy éppen könyvekről. A kereshető tartalom folyamatosan bővül. A gyűjtésem időpontjában közel 18 millió oldal állt a múlt iránt érdeklődő olvasók rendelkezésére (ez a szám a cikk megjelenésekor már 20 millió felett van).