Kkis kKarácsonyi történet

Mivel lovaim az elmúlt évek folyamán annyi mindenre rácáfoltak már, ezért a kellő időbeni ráhagyással írom meg kalandjainkat és hányattatásainkat. Nem véletlen tehát, hogy a karácsonyi történetek is mindig utólag látnak napvilágot, így az idei kKis kKarácsonyi történet is, ami bizony nem elírás.

.

Úgy nyolc-tíz éve történhetett, hogy Romeot december 23-án kólika miatt kellett kezelésre a dunaföldvári Túri Állatkórházba szállítanunk.

Kép forrása: Pixabay

Bár nem húztuk az időt, hanem a tünetek ismeretében időben elindultunk, a vizsgálatok és a kezelés tükrében azt javasolták, hagyjuk bent az éjszaka megfigyelésre és majd másnap délelőtt telefonálnak, ha mehetünk érte. Talán éjjel három körül zuhantam be az ágyba a telefonommal a kezem ügyében és mondanom sem kell, hogy nem sokat aludtam aznap éjjel. Aki élt már át hasonlót, csak az tudhatja, mekkora szikla gördült le a szívemről, amikor 24-én délelőtt értesítettek, hogy kora délután hazahozhatjuk őkelmét.

Délután három körül érkeztünk Dunaföldvárra, ahol dr. Túri Árpád a maga szokott módján türelmesen, alaposan és az ünnep ellenére sem sietősen mondott el minden tudnivalót, mielőtt utunkra bocsátott minket. Kijött a velünk a kórház elé, és még azt is megkérdezte, könnyen felmegy-e a ló a futóra, én pedig biztosítottam, hogy ezzel nem lesz gond. Romeo szépen tette is a dolgát, ahogy azt kell, és pár percen belül már fel is csukhattuk mögötte a rámpát. Amikor körülnéztem, hogy kellemes ünnepeket kívánjak és még egyszer megköszönjem áldozatos munkáját, Túri főorvos úr már nem volt ott. Eltűnt hangtalanul, mint egy jótevő karácsonyi manó. Mivel nem akartam már újabb csengetéssel és telefonhívással zavarni, a neki szánt kis karácsonyi figyelmességet a rendelő köszöbén hagytam, mi pedig nekivágtunk a hazavezető útnak.

Persze hamar ránksötétedett, itthon pedig hatalmas pelyhekben hullt a hó. Nem is emlékszem, hogy volt-e azóta ilyen szép, fehér karácsonyunk. Hazaérve hagytam, hogy Terina és Romeo üdvözölhessék egymást, majd egy kis pihenés, ivás és néhány falatnyi széna után felcsatoltam rá a vezetőszárat és kisétáltunk a hóesésbe. Annyira szép és nyugodt pillanatok voltak és olyan megkönnyebbülést éreztem, amiért visszakaptam a lovamat, mintegy karácsonyi ajándékként, hogy amikor kint a mezőn a távolban, a hópelyhek között megláttam egy kutyáját sétáltató gazdi elmosódott alakját, még neki is odakiáltottam:

Boldog karácsonyt!

Kapcsolódó írásaim:

Lovas karácsonyi varázslat Racionál Horsemanship-módra >>

A lovas karácsonyi horrorparódia folytatódik – avagy három praxis, egy eset >>

Karácsonyi történet lovakkal, vér és horror nélkül >>

Vér van a lovam trágyájában?! Véres karácsonyi horrorparódia lovakkal >>

Hogy mit szeretne a lovad karácsonyra? >>

Szeretettel karácsonyra >>