Egy ismerős, egy barát, egy családtag: ma már szinte mindenki ismer valakit, aki külföldre indul szerencsét próbálni. És bár a legtöbben a nyugat-európai országokban keresik a boldogulásukat, Vaskor Eszter lovasoktató és párja meg sem álltak egészen Ausztráliáig, több mit fél évet töltöttek ott. És mivel egy lovas a világ túlvégén is lovas marad, vállalta, hogy megosztja élményeit a Racionál Horsemanship olvasóival.
.
Eszter 2017 augusztusának végén landolt Ausztrália egyik legnagyobb városában, Victoria állam fővárosában, Melbourne-ben, a kontinens dél-délkeleti részén. Ausztráliának ezen a területén mérsékelt éghajlat uralkodik, de a amikor nálunk nyár van, ott tél és fordítva. A lovas ágazat pedig fontos tényező ezen a vidéken, gondolj csak a híres Melbourne Cup-ra.
Esztert arra kértem, hogy leginkább a lótartással, lóegészséggel kapcsolatos tapasztalatairól számoljon be. És mivel szeretne odakint is lovas területen elhelyezkedni, szerencsére a helyi lovas élet ezen vonulataiba is bele tud majd pillantani.
Következzék tehát Eszter beszámolója:
„Az itteni helyzetet elnézve elég borzasztóan áll Magyarország, a nagy “lovas nemzet” lótartás-ügyileg.
Én Victoria-ban, Melbourne központjától 30 percre lakom, itt a környéken nagyon sok lovas hely van. Ezek nem nagy lovardák, csak magánterületek, akik vagy a saját lovaikat, vagy mások lovait tartják bértartásban.
Itt más minden. Nincsenek istállók, nagy megépített pályák. Itt a mezőn készülnek fel az ugrólovasok a versenyekre – hozzáteszem, a legprofibb felszerelésekkel.
A lovak állandóan legelőn vannak, ahol mindig van fű, de mindenhol szénabálát is tesznek be a karámokba, legelőkre.
Minden lónak van általában valamilyen fémből készült beállója (de én még nem láttam lovat bemenni). Nem igazán etetnek más takarmányt, azt mondják, a széna és az itt növő fű a legjobb a lónak. Pár helyen sózzák és ecetezik a vizet, mivel az ecet jó a bogarak ellen, a kiizzadt sót pedig pótolni kell.
Kb. októberig takarózzák a lovakat. Itt ugyanis az a tél vége. Utána nagyon könnyű vászontakarók kerülnek a lovakra, nem lyukacsosak és nem színesek, mint otthon.
Akiket én látok, azoknak nagy része hobbista, vagy magánkezdeményezésből indított lovasiskolák, de nem profik. Viszont élvezik, nincsenek kiégve, nem furkálják egymást se emberileg, se szakmailag. Itt mindenki teszi a maga dolgát. Mérhetetlenül szeretik az állataikat. Ha valamelyiknek baja van, akkor a terület tulajdonosa, ha kell, a lóval alszik.
Itt nem verebek vannak a lovak körül, hanem kacsák mert közel van egy patak. De sokszor kakaduk bányásszák a lótrágyát. Itt a kakadu olyan, mint otthon a galamb, csak ezek sokkal szebbek!”
Írta és fotózta: Vaskor Eszter
Kapcsolódó bejegyzések:
Ti írtátok >>
Egy magyar állatorvos Anglia legnagyobb lókórházában >>
