Az esti itatások idején a lovak már a hálóikból szálazzák a szénát – Terina esetleg az istálló előtt álldogálva bóbiskol – a kutyák pedig már bevackolták magukat fészkeikbe.
.
Egyik este egy kis maradék tésztát is vittem ki magammal, hogy megetessem a már bevackolódott kutyákkal és ne kelljen másnapra eltenni. Odaöntöttem a lovaknak a meleg vizet, megkapták a szokásos esti bónusz maréknyi csemegeszénájukat, majd elosztottam a két kutya között a tésztát.
Romeo hatalmas szemekkel, teljes értetlenséggel és nem kevés felháborodással figyelte a jelentet. Gondolom elsősorban a következő kérdései merülhettek fel:
- Nemá! Ők is szoktak enni?
- Mit kapnak ők, amit én nem?
Bizonyos szempontból érthető a dolog, hiszen a kutyákat a lovaktól külön etetjük, Romeo tehát nem is nagyon láthatta még őket enni – kivéve, amikor abrakoláskor az etetőkből kipotyogó maradékot szedik össze.
Olyannyira felkeltette a kíváncsiságát a dolog, hogy meg kellett mutatnom neki a kiürült edényt. Kíváncsian szaglászta, ha nem vigyázok, képes lett volna és kinyalogatja a maradékot.
Végülis annyira nem gáz, mint amikor egy régi lovam elette főtt a csirke farhátat a puli elől… Ugye?